Álmos vagyok, gubbasztok egymagam,
kedvem, mint ázott zászló vászna, lóg,
sötétben őrizem az emlékedet,
mint arcképet a becsukott fiók.
Unatkozom, nincs semmi, ami bánt
és mint tanyán subát a számadó,
fülig magamra húzom a magányt.

Egy napszak alatt tudok változni. Felébredek, vagyok ez a személy. Aztán, amikor aludni megyek, már biztosan tudom, hogy másvalaki vagyok. Legtöbbször nem tudom, ki vagyok. Mintha ott lenne a tegnap, a ma és a holnap, mind egy szobában.

- Tudod-e, Rosemary Kelly, miből vannak az álmok?
- Miből vannak? Hisz csak álmok...
- Nem, nem azok. Az emberek azt hiszik, az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból vannak, meg részecskékből. Nézőpontokból vannak, képekből, emlékekből és megaláztatásokból, elveszett reményekből.

Nem bírom tovább? Néha azt hiszem jobb lesz, de nem igaz. Mindig ugyanolyan. Csak sírok és gondolkodok hogy igazán ki is szeret. És akkor azt gondolom mindenki becsapott ? senki nem szeret csak elhitetik velem? És lehet hogy ez az igazság ? ha megkérdezném ki szeret akkor sem mondanák meg az igazat. Mert az igazságot nem könnyű kimondani ?inkább hazudnak mert azt könnyeb kimondani. De abba bele sem gondolnak hogy a másiknak milyen nagy csalódás fogja érni. Mert mindenki csak magával foglalkozik. Nem értenek? nem tudhatják hogy milyen érzés. Talán még nem csalódtak senkiben. Lehetséges , hogy csak én vagyok ilyen hülye.

egykis kényszerfogyókúra...de hát ugye az sosemárt..

:))

nagyoon.:))<3